címke: beszámoló | írta: M. Zsuzsi
"Azért vagyunk a földön, hogy jót tegyünk másokkal. Hogy mások miért vannak itt, azt nem tudom." (W. H. Auden)
Hosszú nap végére érkeztünk. Kellemesen el is fáradtam, de ezt nem a fizikai munka miatt érzem így, sokkal inkább az önkéntesség által megtanult apróságok összessége az, ami álomport juttatott az orromba, és mint egy gyerek, ki jól végezte dolgát, szívesen elaludnék.
Nem állítom, hogy mindaz, ami a mai napon történt, vagyis büszkén állítom, hogy mindaz, amit a mai napon tettünk, megváltoztatja a világot, de amondó vagyok, hogy a sok kicsi sokra megy. Erre kedvenc példám Petőfi Az apostol c. műve, amiben minden apostol egy napsugár, ami később megérleli a szőlőszemet. Ha nem is apostolok, de küldetéstudattal és nagy szeretettel rendelkező önkéntesek voltunk mi a mai napon és minden erőnkkel azon dolgoztunk, hogy érleljünk a szőlőszemen. S ha még pontosabbak szeretnénk lenni: Heni és Dorina tegnap, Andris, Máté és én ma fáradoztunk ezen. A csapat ugyanis két félként látogatta meg a jászberényi menhelyet, ahol habár nem egyszerre, mégis ugyanazt éltük át: tapasztaltunk.
Az ember ugyanis elképzeli, hogy milyen rossz lehet a bajba jutott állatoknak, hogy milyen iszonyú nehézségeken küzdik át magukat, de testközelből megtapasztalni egészen más.
Iskola után érkeztünk meg a menhelyre, én éppenséggel némi húsos tésztával a tarsolyomban, ami Szalóki Laura és az én felajánlásommal került az ott élő állatok elé. A fuvart a helyszínre Tóth Marianna tanárnő állta oda és vissza is, amiért hatalmas köszönet jár neki! :)
A délutánt a gyepmesteri telepen töltöttük, megtöltve energiával, elképzelésekkel és HITtel. Megismerkedtünk minden egyes jószággal. A legmeglepőbb számunkra az volt, hogy mindegyikük EGÉSZSÉGES, GYÖNYÖRŰ és BARÁTSÁGOS volt. Csak azt tudtuk kérdezni: miért? Miért kerültek ide ezek a csodaszép állatok, mi bűnük lehetett? Néztük őket, csodáltuk a kitartásukat, de választ nem találtunk. Ahogy felelősöket sem.
Mindannyiunknak lett személyes kis kedvence.
"Az állatok csodálatos barátok - nem tesznek fel kérdéseket, és nem bírálják az embert."
Tartja George Eliot. Ez a gondolat a maga egyszerű nemességével segített nekünk új barátokat találni, saját kis kedvenceket. Például az én kis kedvencem egy Staffordshire terrier lett, aki kísértetiesen hasonlított az én „vérebemre”, Kiarára, és majd megszakadt a szívem, hogy rácsok mögött láttam azt a gyönyörű állatot. Andrist pedig egy Chauchau varázsolta el, legfőképp a kinézetével és a különleges ugatási technikájával. (Ezen is látszik, hogy mindannyian másképp gondolkodunk, másképp szeretünk, és az lenne a legjobb, ha ezt az emberek úgy tennék, hogy a kutyájuknak emiatt ne essék bántódása.)
Részt vettünk az udvar takarításának mozzanataiban, igyekeztünk szebb hellyé varázsolni a kutyusok ideiglenes otthonát, és olyannyira jól éreztük magunkat munkálkodás közben, mint amennyire a kutyusok a mi társaságunkban. Az egyik legmeghatóbb eset „Szőrgolyóhoz” (keverék kutyushoz) fűzödik. Megérkezésünk pillanatában Lívia, a gondozó minden szerencsétlen sorsú ebet bemutatott nekünk egytől egyig. A megismerkedési prodecúra egyik mélypontja volt, amikor az említett állathoz érve Lívia elmesélte, hogy szerencsétlen egyedül kóborolt egy utcában, ahonnan igazából nem mozdult el, továbbá az emberi közeledés is automatikus félelmet váltott ki belőle. Egy hónapja került ide a kis ártatlan, és szomorúan vettük tudomásul, hogy ő azóta mást sem csinál, csak ül a sarokban. Teljesen inaktív, nem ugat, csupán néha morog. S mit gondoljon az ember egy ilyen kutyáról? Rögtön felmerülhet a kérdés, hogy van-e valami pszichés problémája, esetleg agresszivitás áll a háttérben? Hisz az ilyen zárkózott kutyáknak valamilyen terápia szükséges, hogy megismerjük az állat valódi természetét, esetleg kezelni tudjuk az őt „megbénító” problémát. S ha erre nincs lehetőség? Akkor bizony a kutyára nem vár jó sors, hisz ki szeretne a gyermekei körül látni egy kiszámíthatatlan ebet?
Épp Szőrgolyó kennelje előtt ténykedtünk, amikor a kutyus furamód kihúzódott a sarokból, vakkantott egy-kettőt, megcsóválta a farkát, és felágaskodott a ketrec oldalán. Megdöbbentünk, amikor a fenevadnak hitt, menthetetlennek képzelt kutyus hirtelen egy játékos, pajkos kisállattá változott. Sikerült belőle kicsalogatnunk valami olyat, amiben talán nem is hittünk, hogy még ott van, és csak egy simogatásért kaptunk tőle annyi szeretetet és rajongást, amit elképzelni sem tudtunk volna. Úgy éreztük, hogy már csak miatta is megérte. Megérte ezt az egészet végigcsinálni. (Egyébként ő lett Anticsné tanárnő kis kedvence, s nehéz volt őt ott hagyni a távozáskor.)
→
A nap egyik világmegváltó ötleteként pattant ki a fejünkből, hogy ha a házi kedvencet keresők nem mennek a menhelyre, akkor a menhely megy hozzájuk, méghozzá az internet és a facebook csodálatos világán keresztül. Azaz, az elkövetkező pár napban a facebookos oldalunkon megtaláltok pár menhelyi állatot, névvel, korral és nemmel felcímkézve. Kérjük, kövessetek figyelemmel, osszátok meg a tevékenységünket, hátha sikerül pár árvának szerető gazdit találnunk.
A másik nagy ötletünk az lett, vagyis Lívia ajánlotta fel számunkra, hogy az őszi szünet után meglátogat minket az iskolában, és előadást fog tartani több osztályban is a leheles diákok számára a felelős állattartásról, hogy redukáljuk a szerencsétlenül járt állatok számát.
Végül pedig a záró gondolat: a legmegdöbbentőbb eset a nap végén történt. Egy táskányi iciri-piciri kutyuska érkezett a menhelyre, mert a gazdáik lemondtak róluk, pedig alig egy hetesek lehettek és bizony a szülőjük nélkül ilyenkor rendkívül kiszolgáltatottak, még akkor is, ha egy jószívű, segítőkész ember el is hozta őket gondos kezekbe… Megdöbbentő.
Köszönjük a lehetőséget, hogy dolgozhattunk a telepen. :)
Napi bölcsesség:
"Az emberek nagy része beszél az állatokhoz, de nagyon kevés hallgatja meg, hogy mit mondanak" (Benjamin Hof)
Egy csöppnyi szeretet kedves mentorunktól nekünk, s még több tőlünk nektek. Itt megtalálhatjátok kedvenc receptjeinket, amik gőzölögve kerülnek az asztalunkra, s gyűlések alatt a pocakunkba.
